Biztosan vagytok páran, akik a vizsgaidőszak kegyetlenségein mennek keresztül, ezért inkább tanulás helyett a blogomat választják! 😀 Pacsi Nektek! Jobb helyen nem is lehetnétek, ugyanis ez a poszt most NEKTEK szól, vagy éppen azoknak a szülőknek, akiknek egyetemista gyerekük van.

Elmesélem, mi történt velem:

Ahogy azt már korábban is írtam, 2012 októberében hagytam ott a sorozatot. Érettségi előtt álltam, és olyan döntést kellett hoznom, ami kihatott az egész életemre, mindezt 18 évesen. A tanárok riogatásának és a szülőkkel szembeni elvárásoknak köszönhetően, ilyenkor azt hisszük, hogyha nem jutunk be valamelyik szuper egyetemre, kb csövesként végezzük a Blahán (nyilván eltúlozva). Arról nem beszélve, hogy a legtöbb gyerek állami helyekre pályázik, ahol még nagyobb a versengés. Respect az ép idegeiteknek!

Nálam viszont, picit más volt a helyzet. Teljesen a másik végéről indultam: volt állásom, már akkor azzal foglalkoztam, amivel mindig is szerettem volna, akkor minek tanuljak tovább? Sokan nem tudják, de akik a médiában vannak és a kamera előtt szerepelnek, ők valójában csak bábok. Az igazán befolyásos emberek a kamera másik végén állnak. Ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek televíziós műsorkészítő szakra, hogy megtanuljam, mi zajlik a színfalak mögött, később akár szerkesztő- vagy műsorvezető pozícióban kamatoztatva azt. Így kikerülhetem az „üresfejű képernyős cicababa” megbélyegzést. Szép gondolat…!

Hál istennek, fel is vettek egyből a szakra! Valamennyi hasznom azért mégiscsak származott a sorozatból: ha nem is tartottam addig kamerát a kezemben, már tudtam, milyen alapbeállításokkal szeretnék dolgozni. Lelkes voltam és elszánt!

Az egyetemen, az első pár hónap után azt éreztem, a kiadott pénzért cserébe nem igazán abban az oktatásban részesülök, amit szerettem volna. Aztán eltelt mind a három év, és a diplomavédést követően sem változott meg a véleményem az egész iskolával szemben! Csalódott voltam, hogy ezért hagytam ott a sorozatot! Talán többre viszem, ha folyamatosan képernyőn vagyok és ezt próbálom valahogy kihasználni, mint a megszerzett tudással visszamenni? Egy olyan világban, ahol a botrányhősnők vannak címlapon, talán ezt kellett volna tennem…(akkor még ezt gondoltam).

Pofára estem! Senki nem emlékezett rám a tv-nél, a diplomámmal pedig kitörölhetem a s*ggem, rájöttem, hogy a médiában nem a papír számít! Kezdhettem mindent elölről, olyan ambiciózus fiatalok társaságában, akik egyelőre attól vannak lenyűgözve, hogy az RTL aulában elvehetik a sztárvendégek kabátjait, hiszen megígérték neki, hogy még öt év, és havi 100.000 forintért, napi 13-14 órás munkával, segédszerkesztő lehet valamelyik produkcióban.

Bevallom, számomra ez nem volt a leghízelgőbb ajánlat! Kemény munka nélkül nincs győzelem, de ezek olyan feltételek, amikkel nem hogy együtt élni, de még a csekkjeimet sem tudtam befizetni. Hál istennek olyan szülők állnak mögöttem, akik anyagilag tudnak támogatni, ha arról van szó, de hát melyik fiatal felnőttnek ez a vágyálma, pláne egy egyetem elvégzése után?

Sajnos kiskorunk óta azzal áltatnak minket, hogy minél többet tanulsz, annál sikeresebb, gazdagabb leszel! Pedig, a mai világban a diploma (a legtöbb esetben) csak arra jó, hogy a fizetésed némivel több legyen az éhenhalásnál, és hogy alkalmazottként heti öt napot robotolj reggeltől estig egy cégnél, ha kell, hétvégi ügyelettel.

A mi korosztályunkban hatalmas a versengés, mindenki legalább kettő, de inkább három idegennyelven beszél, mindenkinek a taníttatásába ölték a szülei a pénzt, és amikor kijárjuk az összes iskolát, ott állunk, kezünkben a papírral, ami a belépőjegy egy alacsony fizetéssel és nulla szabadidővel járó világba. Erre aztán senki nem készített fel minket! Oh igen, és ilyenkor még el kell számolni a szülőkkel is, akik csak azt látják, hogy az okos és intelligens a gyerekük nem elég talpraesett az élethez, hiszen akkor nem tartana itt.

 Van egyáltalán kiút?

Csak egyetlen megoldás létezik: azt csináld, amit a szíved diktál! Elcsépelten hangzik, de tényleg csak akkor lehetsz sikeres, ha szereted, amit csinálsz! Ha kell, menj szembe a társadalommal, a szülőkkel, a pénzzel, a barátaiddal, saját magaddal! Imádod az egyetemet, de nehéz? Ugyan, tök szerencsés, vagy hogy már most rátaláltál az utadra, csináld végig! Utálod? Nem mondom, hogy hagyd ott, de nem olyan rossz dolog, ha az évvesztegetések helyett már most elkezded, ami foglalkoztat!

Köszi…, de miből éljünk addig?

Igen, ha a szülők nem tudnak segíteni, muszáj valahogy eltartani magunkat. Ettől függetlenül, ne érezd úgy, hogy diplomás bolti eladóként egyedül vagy! A mi világunkban egy pénztáros vagy akár egy takarítónő nem egyenlő az iskolázatlansággal. Hány olyat hallunk, hogy valaki külföldön mosogat, vagy bébiszitterkedik. Azért dolgozunk, hogy pénzt teremtsünk egy olyan célért, ahol megtérülhet a befektetésünk. Az álmok kis lépésekkel kezdődnek, és minden egyes müzlis doboz, amit eladóként felraksz az áruház polcára, csak közelebb visz ahhoz, hogy egy napon a te arcképed legyen rajta! Ne add fel, küzdj keményen, hiszen ötezer másik ember áll mögötted a sorban, akik a helyedre pályáznak!

Ami pedig engem illet, fogalmam sincs, mi történik velem! Egy hullámvasúton ülök, ami az elmúlt években a völgyben járt, de képes voltam falakat dönteni és kiállni magamért! Ennél jobb dolog nem is létezik, hogy végre csak magamnak akarok megfelelni!

Képzeljétek, a diplomámat még át sem vettem! Egy elírás miatt (így van, elírás???), egyedül a mi szakunkon kell két középfokú nyelvvizsga, én pedig a másodikkal elég hadilábon állok. És mi változna, ha átvenném? Semmi! Hasznát venném a kézhez kapott diplomának a médiában? Valószínűleg nem! Megérte otthagyni emiatt a sorozatot? Végre őszintén leírhatom, hogy IGEN! Jó kis tapasztalatot szereztem, ami hozzásegített ahhoz, mit szeretnék igazán csinálni: eljutni hozzátok!

Gondoljátok át, első szám első személyben, TI mit akartok, aztán mérlegeljetek. Ja, és ne feledjétek, újra felállni, vagy elölről kezdeni sohasem késő!

Hozzászólások