Annyiféle sírás létezik! Az elkeseredett, a bosszús, a tehetetlen, a dühös, amikor úgy érzed, az egész világ ellened van, a részeg sírás, vagy amikor előtted veszik meg az utolsó csokis fánkot a mekiben…az valami pusztító!

Ugyanakkor, nem csak a bánat felelős azokért a krokodil könnyekért. Akkor is sírunk, ha meghatódunk valamin, de a legszebb mind közül, amikor örömünkben érzékenyünk el.

Én szeretek sírni!

A kedvencem viszont – már ha lehet ilyet mondani – az a fajta sírás, ami egyszerűen megtisztít. Tudod, amikor a sok felgyülemlett probléma csomókat szül a hátad közepére, napközben egy falat sem megy le a torkodon ( vagy éppen ellenkezőleg, csokiba fojtod az ideget), a kezed pedig reszket a feszültségtől. A kimondatlan, türtőztetett szavak a torkodon akadnak és egy hatalmas gombóccá állnak össze, amitől a nyelés is nehézkessé válik.

A felgyülemlett, magadban tartott stressz az egyik legalattomosabb érzés, ami nem csak az idegrendszeredet teszi tönkre, de képes testi tüneteket is produkálni.

Aztán hazaérsz, megkérdezik, milyen napod volt, és bumm…végre felszakad a gát! Válasz helyett csak zokogásba kezdesz.

Ne a sírást utáld, az egy természetes reakció! Utáld a helyzetet, ami idáig vezetett!

Szokták mondani, hogy egy nőnek nem illendő mások előtt sírni. Mindig tartani kell magunkat. Hát, ha én mindig tartanám magam, tuti, hogy -45 kg lennék, és sokkal boldogtalanabb az életem.

Ami pedig a fiúkat illeti…

„egy igazi, kemény férfi soha nem sír!” Hála az égnek, hogy akkor én csak puhányokkal vagyok körülvéve, ugyanis nem volt még olyan férfi az életemben – akár pasi, akár családtag -, akit ne láttam volna még könnyezni. És mennyivel kezelhetőbb a helyzet, miután az ember kiadja magából a feszültséget! Kinek kellenek a kemény, érzelemmentes, idegbeteg férfiak, akikkel nem lehet dűlőre jutni? Természetesen, igaz ez a nőkre is…

Úgyhogy, én már nem tartom vissza! Persze nem azt mondom, hogy bárhol, bármikor nekiállok sírni, de megtanultam nem szégyellni a könnyeimet. Egy kiadós, megtisztító sírás után a problémát sem látom olyan súlyosnak!

Fotó: Oláh Martin Photography

Hozzászólások